9.fejezet~ Megmentők lettünk?

A fiú szeme lecsukódott, aztán hirtelen a földre rogyott.
- Meghalt?- kerdeztem ijedten.
- Nem, csak elszundikált.- kacsintott a lány.- Gyere már!
Elszaladtunk a folyosó vegere, ő berúgta a legutolsó ajtót es berohant.
- Zoe! Mit csinálsz te itt?- hallatszott a kiáltozás a szobából.- Pete meg fog ölni!
- Elkábitottam, bár nem tudom meddig tart, úgyhogy gyertek!
- Hogy csináltad?
- Ő segíte... Weasley hol vagy?
 Most hozzám szólt?- gondoltam. - Mondjuk, milyen másik Weasleynek szólt volna?
- Itt vagyok...- leptem be a szobaba. A falak sárgák voltak es piszkosak. Egy apró TV volt elhelyezve a komódon. A szoba közepen egy alacsony asztal volt, körülötte három ágy összezsúfolva. Mindegyiken ült egy idősebb fiú, akiken csak egy rövid pizsamanadrág volt. Mindegyiknek egeszen kidolgozott felsőteste volt es fürkeszve figyeltek.
- Ez segített neked?
- Már bocs, de nem ez hanem ő.- szólt Zoe, es rám mosolygott.- De most már húzzunk el innen jó gyorsan.
Az aranybarna hajú fiú fölugrott es odasetalt Zoe-hoz.
- Jaj, Jackson, úgy feltem.
- Nincs semmi gond, most már itt vagyok, majd megvedelek.
A másik ket srác ott toporzekolt a pár mögött, es láthatólag idegesek voltak. A magasabbik rájuk kiabált:
- Jól van, cupp, cupp, cupp, oke. Menjünk már!
Elindultunk. Igazából olyan kínosan ereztem magamat közöttük. Olyan kicsi, tapasztalatlan, hülye kisgólyának számitottam.
- Baj van Weasley?- kerdezte az alacsony fiú.
- Jaa, nem, Csak annyi, hogy öhh nem kellene szólni a többieknek?
- Hát de.- vakarta a fejet. - Srácok!
- Mi van tesó?- nezett hátra Jackson, aki erősen szorította Zoe kezet.
- Mondjuk meg a többieknek, hogy kijöhetnek!
Egyenkent kinyitottuk az ajtókat, aztán bekiabáltuk, hogy gyorsan meneküljenek. En nem mertem, mert rettegetem, hogy újra ártatlan hullákat kell látnom, akik igazábol semmit nem tehettek. Ahogy vegeztunk, gyorsan lerohantunk a lepcson aztán futottunk a Nagyteremhez. Gondolom ide kell jönni veszhelyzetkor.
     Rengetegen voltak már lent. Sokan sírtak, de voltak olyanok akik jókedvűen társalogtak. Nem volt a teremben tanár, ami kicsit aggasztott. Nem azert, mert annyira hiányolnám a tanításukat. De nem szeretnem, hogy meghaljanak, pláne nem így.
      Leültünk a Mardekár asztalához, ahol a legtöbben voltak. Közöttük Zoe barátnői, akik nem akartak neki segíteni. Ők szomorúan neztek rá, de Zoe rájuk sem hederített. Mentem volna az elsősökhöz amikor Jackson rám szólt.
- Maradj Weasley! Ennyi csak jár neked, azután, hogy megmentettel minket.
- Gyere, te kis megmentő!
- Hogy hívnak? Mármint mi a keresztneved?- kerdezte az egyik fiú.
- Rose.
- Szep nev. Engem Robnak,hívnak.- mondta az alacsony srác, aztán rámutatott a mellette ülőre.- Ő Justin, ő Jackson, ő pedig Zoe. Köszi, hogy segítettetek.
Az ajtón Kharon futott be, es meg nehany fiú. Odajött az asztalunkhoz es a fülembe súgta.
- Pete fölkelt, es idetart.

Boldog Karácsonyt Drága Olvasóim!

      Sziasztok! Gondolom, hogy nem baj ha Karácsonykor kicsit szünetelek. Köszönöm, hogy ennyien olvassátok a blogot. Nelkületek, már regen abbahagytam volna a blogolást. Mindenkinek nagyon köszönöm aki megjegyzest írt a fejezetekhez, mert ezzel tudom, mit rontottam el, meg azt, hogy mit nem. A legjobban pedig azoknak köszönöm, akik föliratkoztak. Mindig amikor látom, hogy újabb feliratkozóm van,  a saját erzeketlen kis lelkem is repdesni kezd. Most már 15-en vagytok, amit sokszor el sem hiszek. Szóval, mindenkinek Boldog Roxfortos Karácsonyt!

8.fejezet~Találkozás az őrülttel

  -Örülj, hogy segítek!- mondtam durcásan.
- Kuss!
- De...
- Mondom kuss! Neked csak annyi lesz a dolgod, hogy ideállsz a lepcsőhöz aztán megpróbálod idecsalni Pete- et.
- Ki az a Pete?
- Az a fiú akit tegnap kiválasztottak a Gondolatsötetítők!
- Jaaaa. Mik?
- Öhh, hát semmi. Mindegy.
- Jól van, azt hiszem tudom miről beszélsz, azokról a szörnyekről.
- Aha. Szóval, te kicsábítod ide Pete-et en pedig hátulról küldök rá egy Bódító bűbájt. Ok?
-Oke.
Odasétáltunk lábujjhegyen az egyik szürke tölgyajtóhoz. A lány kinyitotta. én benéztem. A szoba üresebb volt mint a sajátunk, csak negy ágy es hozzá három ejjeliszekreny. Az ágyakban mozdulatlan fiúk feküdtek, akikről elhidtem volna, hogy alszanak, ha nem látnám a mozdulatlan takarójukat, ami azt jelzi, hogy nem lelegeznek.
    Nem bírtam tovább nezni őket tovább, ezert hangosan becsaptam az ajtót.
- Ez jó ötlet!- kiáltott fel a lány.
- Megis mi?
- Csapd be újra!
- Hááát..
- Most!
Megfogtam az ajtó kilincset, kinyitottam es ügyeltem arra, hogy ne lássak semmit, aztán becsaptam.
- Újra!
Megismeteltem, ő pedig elfutott egy kőoszlop möge. Újra becsaptam, aztán megint. Hirtelen kinyílt az egyik tölgyajtó es kiugrott rajta egy fiú. Magas, sötetszőke hajú es egeszen jókepű volt. Az a fiú, akit tegnap körbefogtak azok a Gondolatsötetítők, vagy mik. De most más volt. Bújkált valami őrület a szemeben, amitől felettebb megijedtem.
- Ne csapkodj!- förmedt rám. Rápillantottam a lányra aki valami olyasmit mutogatott, hogy kiabáljak.
-Öhhh, hát azt csinálok amit akarok!
- Nem!
-De!
Előrántotta a pálcáját es rám szegezte.
- Segíts már!- kiabáltam a lánynak. Kiugrott az oszlop mögül, aztán gyorsan elhadarta a bűbájt.
- Somnum!

7. fejezet~ Véres éjfél

     - Majd én eltakarítom a hullát!- jelentkezett egy ezüstösszőke hajú lány az asztalunktól, mindezt olyan örömmel mondta, mintha semmi nem történt volna az elmúlt percekben. Egy fiú jelentkezett volna a Griffendéltől, de Kharon megelőzte.
- Én segítek!- mondta vigyorogva.
- Te meg mit csinálsz?- kérdeztem tőle.
- Semmit.
Kharon és a lány fölállt, aztán odamentek a halott férfihoz. Mi megvártuk, hogy minél messzebre vigyék a hullát, aztán szépen sorjában kivonultunk az ajtón.
       A felsőévesek hosszú folyosókon és vándorló lépcsőkön vezettek minket végig. Senki sem bámészkodott vagy sikítozott amikor megláttuk az élő portrékat, meg hasonló varázslatos tárgyakat. Mindenkit teljesen lesokkolt a nagyteremben történt. Egy ember meghalt akit én nem is ismerek, lehet, hogy csak nekem gyanús, de a szörnyetegek nem szoktak csak úgy porrá válni. Most csak szeretnék lefeküdni és elfelejteni ezt az egészet.
      Odaértünk egy szürke kőfalhoz és hirtelen megtorpantunk. Gondolom itt lehet átjutni a Mardekárosok klubhelyiségébe.
- Szóval, hogy itt átjussatok... Ezt a gólyáknak mondom... Azt kell mondanotok, hogy baziliszkusz.- a kőfal téglái szépen eltűntek, mintha eddig ott se lettek volna. Amint mindenki belépett a helyiségbe, a fal megint teljes lett. A Mardekár ház eléggé egyhangú.  Falak szürkék voltak, néhány helyen egy vitrin amiben a serlegek voltak elhelyezve. A kandallóban zöld tűz égett és fölötte egy sál amibe a ház neve volt hímezve. Ezen a két dolgon kívül minden egyszínű volt. A kanapé, a falak,  a dohányzóasztal, a szőnyeg, a könyvespolcok.
        - A csajok húzzanak a lányok hálókörletébe, a fiúk pedig a sajátjukba!- mondta a fiú aki eddig is irányított minket. Mi fölmentünk a jobb oldali lépcsőn aztán szétosztottak minket a szobákba. Végre aludhatok! Lefeküdtem a puha baldachinos ágyba és elaludtam.
           Arra ébredtem, hogy a valaki rázza az ágyamat:
- Kelj fel Weasley!
- Mi van?
- Ébredj fel! Peter Haully, akit kiválasztottak azok a lények, meg akar mindenkit ölni!- eddig nem nyitottam ki a szemem, de ezt nem hittem el. Egy fekete hajú, világitó zöld szemű lány keltegetett engem. Felpattantam az ágyamból.
Vajon hova raktam tegnap a taláromat?- néztem körbe.
- Mit keresel?
- Az egyenruhámat.
- Teljesen megőrültél? Menekülnünk kell, nyugodtan maradhatsz pizsamában is. Ha túl éled ezt az egészet akkor úgyis átválthatod, ha mehalsz akkor meg senkit nem fog érdekelni, hogy miben voltál amikor megöltek. - mondta úgy, mintha óvodás lennék. Aztán a többiek felé fordult és megemelte a hangját.- Menjünk, segítsünk a fiúknak!

- De most inkább mentsük meg magunkat.- szólalt meg egy másik idősebb lány.
- Egoista ribi! - kiabált a feketehajú csaj.
- Ez kicsit túlzás volt.
- Bocsi, de tudod, nekem ott van Jackson. Nem hagyhatom, hogy az a hülye Pete megölje.- lihegett. Most már szaladtunk a lépcsőn és csatlakozott hozzánk még pár felsős.- Nekik nincsen menekülési esélyük,  lehetőségük. Csak el kéne terelni a figyelmét. Kérlek, segítsetek.Nektek is van pasitok, vagy legalább fiú barátotok esetleg tesótok.
- Nem tudom, lehet hogy így csak még több ember halna meg.
- Légyszíves! Úgy beszélsz, mintha csak néhány krumpli életéről lenne szó.-  a lány most már sírt. Nagyon szeretheti ezt a Jacksont.
- Zoe, menekülnünk kell, minél távolabb.
- Önzők vagytok, mindannyian. Én megyek megmentem őket! Aki akar jön, aki nem az nem!
- Én esetleg segíthetek?- kérdeztem félénken. Elérkeztünk a klubhelység ajtajához.
- Ez kérdés?
- Öhh, nem.
-Akko jó. Senki más? - a lányok nem mertek Zoe idegesen zöldellő szemébe nézni.- Akkor pápá, ribancok. Valamikor talizunk, vagy nem.
A lányok kiléptek az ajtón, mi pedig rohanni kezdtünk a fiúk klubhelysége felé. A miénkel ellentétbe, az ő lépcsőjükön nem szaladtak ezren lefelé, sőt, teljesen üres volt.
- Tudsz te egyáltalán varázsolni?
- Valamennyire.
- Kábitóbűbáj?
- Nem.
- Agyfurkász?
- Nem.
- Altatóvarázs?
- Nem.
- Akkor igazán jól jártam veled.

6.fejezet~ Azt mondták, hogy itt ez normális

      Leültem a Mardekár asztalához, a hugrabugosokkal ellentétben, ők nem gratuláltak és nem is üdvözöltek  engem. Csak néztek rám bambán. Malfoy arcán gonosz mosoly húzódott, miközben azt vázolta csatlósainak, hogy a Mardekárt egy Weasley nem tudja jól kezelni. De igen! Én majd megmutatom neki, hogy nem csak egy egyszerű vörös hajú csaj vagyok, akin csak úgy röhöghetnek. Nem, nem és nem!
      Éppen amikor fölpattantam a padról, hogy odamenjek Scorpiushoz és adjak neki egy jó nagy pofont, hirtelen kicsapódott a nagyterem óriási faajtaja. McGalagony fölpattant a helyéről és a pálcáját előre szegezte. Egy magas alak suhant be a szobába, nem emberi, de hasonlított rá. Olyan volt mint egy nagyon sötét porfelhő, aminek férfi formája van. Most már az összes tanár feltápászkodott és pálcájukat a lényre szegezték. A diákok rémült arccal néztek a bejárat felé és halkan imádkoztak.
       Az ajtó, megint kinyílt, de most lassan és nyikorogva. Próbáltam kifürkészni, hogy vajon ki nyitotta ki. Kár volt. Az ajtónak egy halott ember támaszkodott, arca sápadt volt és rémült. Szemei felakadtak és nem látszódott benne semmilyen érzés. Nem szabad stresszelnem, azt mondták, hogy itt az ilyen lények teljesen természetesek.
- Gyerekek, pálcákat elő!- parancsolta McGalagony professzor. Mi meg sem mozdultunk, ledermedtünk a félelemtől.- Most azonnal!
Nem mertünk tiltakozni az igazgató parancsával, így mindenki előrántotta a saját pálcáját. Voltak akik egy kis késéssel, de én egyből engedelmeskedtem.
       Hirtelen több mint ötven porfelhő szerű lény suhant át a hulla fölött és közeledett felénk.
- Peribit tenebris!- kiáltották kórusban a diákok és a tanárok kórusban. Persze, mi elsőévesek semmit nem tudtunk csinálni, mivel fogalmunk sincs, hogyan kell varázsolni. Több mint ötszáz fénycsóva szállt a szörnyetegek felé. Néma csönd és feszültség honolt a teremben. A varázslat nem hatott. Furcsa rémültség tükröződött a tanárok arcán.
        A lények öt csoportra osztódtak, mindegyik egy-egy asztalt támadott meg. A tanárok mindenféle varázslatot mondtak, de egyik sem volt hatásos. Az asztalunk végén ültek a legidősebbek. A fiúk próbálták védelmezni a lányokat, hátra küldték őket hozzánk.
        A szörnyetegek hihetetlen dolgot csináltak. Az egyik felsőéves fiút körbefogták és olyan volt mintha beszélnének hozzá. A többiek próbáltak a közelébe férkőzni, de valamilyen energiamező eltaszította azokat akik társukat szerették volna menteni. A lények minden asztalnál kiválasztottak valakit akit elfogtak, és különös hanghullámokat bocsátottak ki feléjük. Ezután következett a legkülönösebb dolog, amire talán senki sem számított. A szörnyek szétszéledtek és porrá váltak. Mégis mi volt ez?

        - Öhh, gyerekek, szerintem mindenki menjen a hálókörletébe és azok a gólyák öhh, akiket még nem osztottak semelyik házba se, azok, hát menjenek a Hollóhát toronyba. Valaki pedig takarítsa el onnan azt a halottat.- szólalt meg Angelina Johnson professzor, aki közvetlen McGalagony mellet ült, aki szintén "beszélt" a szörnyekkel. Johnson tanárnő biztosan észlelte, hogy az igazgatónő most nincs abban az állapotban, hogy megszólaljon.-Gyerünk, gyerünk! Induljatok! A felsőévesek mutassák az utat! Menjetek már!!!- senki sem értette, hogy most mi történt vagy esetleg mi fog történni.

5.fejezet~ Hova tesz a Teszlek Süveg?

   -Gyertek utánunk!- szólt unott hangon a vadőr. Nekidőlt az óriási faajtónak amit én biztosan nem tudnék kinyitni. A kapu kitárult, a rengeteg gólya beözönlött az ajtón. Látszott a szemükön, hogy nagyon izgulnak, vajon hova teszi őket a Teszlek Süveg?  Én tudom, hogy a Griffendélbe kerülök. Az anyám, az apám, testvérem, a nagynénim, a nagybácsim, az unokatestvérem, szóval mindenki a családból Griffendéles. A szüleim lefejeznének ha nem ugyanolyan lennék mint ők.
    A kastély belülről, egy szóval szürke volt. Unalmas, a falakra ráférne egy festés és én sehol sem látom a mozgó képeket. Szóval, Hugo erről is hazudott. A belmagasság legalább hat méter, talán óriások is járnak ide.
    Megérkeztünk a nagyterem elé, a két tanár hirtelen megtorpant.
- Szóval, tisztázzunk egy-két szabályt!- szólalt meg a vadőr.- Amint beléptünk a nagyterembe, ti mind csöndben maradtok. Lesz pár dolog amitől esetleg megijedthettek. Például a kísértetek, a mozgó festmények, ilyenek. Kérem ne kiáltozzatok össze-vissza, ezek a dolgok itt teljesen természetesek. Aztán, sorolni fogják a neveteket, nektek ki kell menni és Mrs. Johnson a fejetekre helyezi a Teszlek Süveget, nektek csak végig kell hallgatni, ahogy eldönti melyik házba kerülsz. Van még valami mondanivalója Longbottom professzor?
- Nem nincsen. Mindent elmondtál.
- Hát akkor, sok sikert!- kitárult az ajtó, a többi tanuló már ott ült a saját asztalánál.Mindenki ránk nézett, néhányan nevettek is a furcsa arckifejezésünkön. A plafonon felhők voltak megfestve, amik ráadásul mozogtak is. A termet a lebegő gyertyák világították meg. A falakon az eddigi igazgatók portréjai csüngtek. Néhány közülük ránk mosolygott, valamelyik pedig aludt. A négy asztal fölött kísértetek repdestek és hevesen beszélgettek az ott ülőkkel. Minket egy üres padra tereltek.
     Tanárai asztalnál kilenc tanár ült, középen pedig Minerva McGalagony, már nagyon öreg , legalább
 kilencven éves. De neki a Roxfort az élete.
- Köszöntelek benneteket elsőévesek!- állt fel székéből az igazgató nő.- Nem szeretném sokáig húzni az időt, így azt mondom, kezdjük el a szertartást!
     A vadőr elkezdte a névsorolvasást. Az első lány a Hugrabugba került, a társai pacsit adtak neki, megölelték és helyet ajánlottak maguk mellet. A második és a harmadik fiú is a Hollóhátba került. Tovább nem voltam képes figyelni, kezdtem izgulni. De én biztosan a Griffendélbe kerülök. Valami azt súgta, hogy nem lenne olyan jó, ha oda tenne a Teszlek Süveg. Mi van akkor ha a barátaim esetleg másik házba kerülnek?
- Kharon Denem!- a teremben hirtelen néma csönd lett és Kharon elindult a tömegen keresztül Johnson professzor felé. - Csücsülj le!- Mrs. Johnson ráhelyezte a fejére a Süveget:
- Denem? Van valami közöd Tom Denemhez? Hallod fiacskám?
- Igen.- sütötte le a szemét.
- Öhhh, jól van. Ne félj, már eldöntöttem hova kerülsz: Mardekár!- Kharon lehajtott fejjel elindult az asztal felé. Jaj, ne! Az egyetlen barátom is oda kerül ahová nekem nem szabad.
     Néhány perc múlva meghallottam a nevem. A Mardekárosok felnevettek a Weasley hallatán. Én kiszökdeltem a székhez. Angelina Johnson tanárnő pedig a fejemre tette a kalapot.
- Weasley? Biztos ez?
- Igen, teljesen.
- Hova szeretnél kerülni, kislány?
- Mondja meg maga!- senkivel nem csinálta ezt bezzeg velem igen.
- Jól van. Meglepődnél ha azt mondanám, hogy öhh Griffendél?
- Nem kicsit sem.
- Ha azt mondanám, hogy Mardekár?
- Igen, nagyon.
- Akkor legyen Mardekár. Meglepődtél?
- Öhhhh, igen, ja.- mi lesz így velem? Mit szólnak majd anyáék?

4. fejezet~ Érkezés a Roxfortba

   Próbálok úgy lelépni az expresszről, hogy amikor körbenézek, ne találkozzak Hugo, Alby,és James szúrós pillantásával. Mondjuk James mindig az én pártomat fogja a vitákban, de mivel ha a Roxfortban lányokkal lóg akkor nem lesznek barátai. Ezzel a szöveggel próbált lerázni erre a tanévre. Szóval, most azért van inkább velük, hogy nehogy véletlenül valaki meglássa egy lány társaságában.
    Ahogy leugrok a vonat lépcsőjéről, próbálok sehová sem nézni. Erősen bámulom a lábfejem ahogy a csomagtér felé baktatok, reménykedve abban, hogy mindenki kitér az utamból aki csak elém kerül. Nincs sok bőrönd már a csomagtartóban így könnyen megtalálom a sajátomat. Most csak a ruháimat és a tankönyveimet hoztam magammal a vonatra, mert anyáék megígérték, hogy Karát -ot, a baglyomat utánam eresztik. Nem akartam szegénykét kitenni ennek a hosszú utazásnak. Nagyon nem bírja a bezártságot, szerintem szétrágta volna a kalitkáját félúton. Remélem anyáék hamar utánam engedik, mert már hiányzik.
     Hova tűnhetett Kharon? Az előbb még biztosan itt volt mögöttem. Mindegy, úgyis megtalálom majd. Elkezdek sétálni a nagy csapat gólya után, akik a csónakokhoz igyekeznek. Néha lábujjhegyre emelkedek, hátha meglátom Kharon-t. Végre, meg van! Jaj ne, ne, ne! Malfoy már megint zaklatja, vajon most mi a baja?
- Megigéred nekem, hogy nem a Mardekárba kerülsz?- lökte meg Malfoy, Kharon-t aki majdnem beesett a sínek közé.
- Öhh, ig...- szegény fiú. Nem hagyom, hogy bántsák ezek a férgek!
- Nem, nem ígéri meg.- léptem Kharon elé, nehogy megint ellökjék.
- Pofa be, kiscsaj!- szólt oda nekem az egyik csatlós.
    - Mi a gond gyerekek?- lépett oda hozzánk egy kicsit pufi, de kedves arcú tanár. Egyből felismertem: Neville Longbottom, a szüleim régi barátja. Mi, Potter-ék és Neville gyerekei: Claude és Benton, nagyon sokat voltunk együtt, addig amíg ők el nem kezdtek járni a Roxfortba. Claude két évvel idősebb nálam, Benton pedig három. Nagyon szeretem őket, csak ritkán látom Longbottomékat. mindketten Griffendélesek, pedig akár a Hugrabugba is kerülhettek volna, mert az anyukájuk, Luna abban a házban volt. De rég láttam már őket.
- Neville bácsi! - kiáltottam és legszívesebben a nyakába ugrottam volna, de az elég furcsán nézett volna ki.
- Oh, szia Rosie! De jó, hogy látlak! Milyen nagy lány vagy!- hirtelen, mosolygós arca elkomorult.- Itt az iskolában, csak Longbottom proffesszornak hívhatsz. Megértetted?
- Hát persze, Longbottom professzor!- mosolyogtam.
- Na jó, gyertek!- intett kezével a tanár úr. Beültetett engem, Kharont és még egy lányt meg egy fiút az egyik csónakba. Szerencsére Scorpiusék már másodévesek, így ők nem jöttek velünk.
- Viszontlátásra, Longbottom professzor!- köszöntem.
- Majd találkozunk!- integetett Neville, aztán már fordult is a következő diákokhoz.
    - Szasztok, Daniel Wood vagyok!- szólalt meg hirtelen a velem szemben ülő fiú és kezet nyújtott Kharon-nak.
- Én Kharon.- hajtotta le a fejét.
- Rosie Weasley.- ránéztem Kharonra, hogy ne szégyellősködjön, de ő nem figyelt, így megkérdeztem a lánytól:- Téged hogy hívnak?
- Mégis mi közöd van hozzá?
- Jaj, bocsánat.- mekkora bunkó ez a csaj.
- Zafira Black.- mosolyodott el a lány. Daniel Wood felettéb különös arccal nézett rá, amint kimondta a nevét.
- Nagyon vicces volt.- jelentettem ki ironikusan.
- Szerintem is.- nevetett Zafira gyöngyöző kacajjal. Ennyire röhejes lennék?- Nyugi már, csak ugratlak.- kacsintott.
- Akkor jó.- közben megérkeztünk a túlpartra.
- A nagyteremben talizunk.- vigyorgott Zafira, aztán kiugrott a csónakból. Mi követtük a példáját és beálltunk a többi gólya mögé. Lassan megérkezett mindenki és ámuldozva bámulták a kastély épületét. Az utolsó csónakkal megérkezett Neville és a Roxfort vadőre: Marc Trewley.

- Köszöntelek titeket a Roxfortban!
   

3.fejezet~ Ki is ez a Kharon valójában?

- Nyugi van, Denem!- úgy tűnt, most már nincs akkora pofája Scorpiusnak.
- Nyugodt lennék, ha elmennél innen!
- Scorpius, szerintem menjünk!- szólt oda neki a barna hajú csatlósa.
- Oké fiúk, menjünk! Úgy tűnik Denem kicsit betépett.- Scorpius hű szolgái hangosan felnevettek, aztán továbbmentek.
   - Jól vagy?- kérdezte váratlanul Kharon.
- Én? Nekem semmi bajom, de téged alaposan megaláztak.
- Már hozzászoktam.
- Hogy érted?
- Otthon folyton ezt csinálja, de azt már nem viselem el ha másokat piszkál.
- Testvérek vagytok?
- Nem, csak a szülei neveltek fel, mert a sajátjaim meghaltak.
- Részvétem. - Denem nem tűnt túl szomorúnak ezért témát váltottam.-Melyik házban vagy? Griffendél?
- Nem tudom. Most jövök először a Roxfortba.- valószínűleg csak viccel.
- Na, komolyan kérdezem?
- Én meg komolyan mondom, hogy még csak elsős leszek. Malfoy-ék szégyelltek engem, elrejtettek a pincébe amikor vendég jött hozzájuk. Nem csoda, hogy senki sem tudott a létezésemről. Már legalább harmadikosnak kéne lennem.
- Akkor mégis, hogyan jöttek rá, hogy van egy másik varázsló a házban?
- Nagyon sokat varázsoltam a szobámban és ezt észrevették a Mágiaügyi Minisztériumban, mármint azt, hogy kiskorú varázslónak a bűbáját észleltek a házban de Scorpius nem varázsolhatott az iskolán kivűl, ráadásul év közben nem is volt itthon. Kiküldtek a Minisztériumból egy Granger nevű nőt, aki eljött beszélgetni Malfoy-ékkal. Dörömböltem a pince ajtaján, hogy meghalljon, pedig Draco szólt is nekem, hogy legyek végig néma csöndben. Aztán megtalált a nő, szólt a Roxfortnak, ők pedig fölvettek. Ilyen egyszerű!- mosolygott Denem.
- Fura vagy, de legalább nem unal...
- Sziasztok fiúk-lányok! Köszöntelek titeket a Roxfort Expresszen! Hamarosan megérkezünk a célállomáshoz! Kérem, öltözzenek át az iskolai egyenruhába! További jó tanévet!- visszhangzott az egész vonaton. Fölvettük a talárjainkat, neki szakadt volt és látszott rajta, hogy eredetileg drága anyagú, fekete köpeny volt de most már elfakult és kikopott. Nekem egy sötétlila és fekete közötti árnyalatú, selyemből készült talárom volt. Anya ragaszkodott hozzá, hogy az első évemben szép, drága ruhát viseljek. Kicsit szégyelltem magamat Kharon mellet, mert "kérkedtem" azzal, hogy gazdagok vagyunk.
   A vonat szépen lassan begurult az iskola állomására. A gyerekek egymást lökdösték az ajtóknál, hogy minél hamarabb elkezdhessék a tanévet. A kis stréberek. Én inkább megvárom ameddig mindenki kiözönlik, aztán szépen, nyugodtan leszállok a vonatról. Kharon azt mondta, hogy nem bírja a tömeget, így ő is velem tart.
   Hugo mindig azt mondta, hogy ennél a kastélynál nincsen szebb dolog a földön, pedig nem is olyan gyönyörű. Legalábbis annál nem szebb mint amilyennek képzeltem.

     

2.fejezet~Verekedés a vonaton

        Nem szerettem volna Hugo-val és a két Potter-rel ülni egy kabinban a veszekedés után, úgyhogy a másik kocsiba szálltam fel. Hosszas sétálgatás után végre találtam egy teljesen üres ülőhelyet. Mivel nem volt ott senki, így levettem a cipőmet és föltettem a lábam, a mellettem lévő két székre, aztán előkaptam az egyik tankönyvemet és elkezdtem dekorálni a lapokat. Még alig firkáltam tele az első három oldalt, mikor az ajtó kitárult. Egy szénfekete hajú, magas, rongyos ruhákat viselő fiú lépett be rajta.
- Öhh, szia! Leülhetek?- motyogta bizonytalanul.
- Ja, persze.- levettem a két lábam az ülésekről, aztán úgy tettem, mintha nagyon figyelnék arra, hogy mit rajzolok a könyvembe. Ő természetesen a tőlem legtávolabbi helyre ült le. Hogyan is gondoltam, hogy egy olyan fiú aki még köszönni sem mer nekem, az mellém fog letelepedni.
        Nem volt semmi dolga, csak nézett ki a fejéből. Egy idő után már kicsit zavart a csönd és úgy határoztam, hogy szóra bírom. Éppen szóra nyitottam a számat, mikor négy fiú haladt el a kabinunk előtt. A harmadik, a sötétszőke hajú, bekukkantott az üvegajtón, aztán odaszólt a legelőbb lévőnek.
- Nézd, Scorpius! Itt van a kis Denem!- Scorpius? Honnan ismerős nekem ez a név? Hát persze, az a Mardekáros fiú akiről Hugo olyan sokat beszélt. Valami Draco Malfoy fia, nem hinném, hogy normális egy olyan ember aki Scorpius-nak nevezi el a gyerekét. Nagyon vicces név!
- Csá Kharon! Ki az új barátnőd?- a tejfölszőke Scorpius, arrogánsan eltolta az ajtót és "véletlenül" belerúgott a fekete hajú fiúba. Az meg nem szólt semmit, csak ült ott könnyes szemmel.
- Már bocsi, de azt se tudom, hogy hívják!- vetettem oda Scorpius-nak.
- Jól van, nyugika!- fuu, de idegesítő hangja van. Ráadásul, mi az a nyugika? Már utálom ezt a gyereket!
- Maradjál már!- Valamiért ingerült lettem, pedig nem szoktam ilyen hirtelen haragúként viselkedni.
- Tüzes csajszi! Jót fogtál ki Denem!- rákacsintott a sötét hajú fiúra, akit állítólag Denem-nek hívtak.
- Hagyj már minket békén!- hirtelen felkiáltott az eddig néma fiúcska.
- Szuper! Akkor Kharon átpasszolt nekem!- leült a mellettem lévő székre és átkarolt. Ó, bárcsak még ott lenne a lábam, hogy ez ne történjen meg. Eléggé elvörösödhettem, mert Scorpius csatlósai hangosan röhögtek.
- Vidd innen a mocskos kezed, te senki!
- Nyugi, cica!- Majdnem odarókáztam az ölébe, hogy meri nekem azt mondani, hogy cica?!
- Nem látod, hogy nem szeretné?- szólt oda neki Denem.
- Felbátorodtunk, Kharon?
- Mondjuk úgy! Engedd el!- Kharon Denem fölpattant a székéről és felénk indult. Scorpius még mindig nem engedett el, sőt egyre erősebben szorított.- Engedd el!- most már szinte ordított. Amikor meglátta, hogy Scorpius tenyere még mindig az én vállamon nyugszik, megfogta a polója nyakát és felrántotta az ülésről. Majdnem elnevettem magam Scorpius arca láttán, de ahhoz most túl komoly volt a helyzet.

1. fejezet (prológus)~ Megjött Rosie levele!

Augusztus volt, mondhatni szép nyári nap. Éppen Potterékkel kviddicseztünk a kertben, természetesen Alby nem szállt be ebbe a "barbár" játékba. Csak ült a kerti asztalnál és lapozgatta a tavalyi tankönyveit. Nem értem szegénykét, még akkor se, ha tudom, hogy Albus egy igazi stréber. De a kviddicset akkor sem lehet kihagyni, semmilyen kifogással!
  Szóval, hogy térjünk a lényegre! Alby éppen a legendás lények megfigyelése könyvét nézegette amikor valami fejbe vágta.
- Megpróbálnátok azokat a szar labdákat a pályán belül tartani?- mindenki értetlenül nézett rá, hiszen az összes labda a közelünkben volt, még a cikesz is.
- Albus, az egy bagoly volt.- szólalt meg az apja, akinek valószínűleg Alby volt a kedvenc gyereke.
- Ohh, tényleg? Tényleg?- kiabált apjával és futni kezdett a "labda" felé. Amikor fel akarta venni, hirtelen csapkodni kezdett a szárnyával, Albus persze nem ismerte be tévedését.- Fuj, mi ez?- Olyan vicces hangja volt, hogy röhögőgörcsöt kaptam. Ő megint felénk nézett, háttal a bagolytetemnek állt. A madár fölröppent és megint neki ment a fejének. Most már egész hangosan nevettem és egyre többen csatlakoztak hozzám.
- Rosie!- anya megbökött könyökével és halkan de határozottan súgta, hogy hagyjam abba. Persze, jókislány voltam és befejeztem a vihogást aztán odaléptem a bagolyhoz, Albussal mit sem törődve. Egy levél volt a kezében, mert a varázslók már több száz éve madarakat használnak a postázáshoz, szóval leragadtunk a középkorban. A küldemény nekem jött, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolától.
  Ki akartam engesztelni a baglyot valamilyen csemegével, a kis incidens miatt:
- Gyere!- megengedtem neki, hogy ráüljön a karomra és berohantam vele a házba. Kivettem a szekrényből azt amit először megláttam: Hugo müzlijét.- Tessék, egyél!- kiöntöttem elé a zacskó tartalmát. Csipogott egyet mintha azt mondaná: Köszi, Rosie! Ahogy megette, én kinyitottam a levelet:

"Tisztelt Weasley kisasszony!
Örömmel közöljük, hogy felvételt nyert a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskolába. A tankönyvek listáját a következő küldeményben küldjük."  Blablabla, a többi nyálas szöveg. Mintha annyira örülnének neki, hogy újabb Weasley-t vehetnek fel a Roxfortba. Igazából nekem nem is kell a tankönyvek listája, mert anya megtartotta Hugo- ét, hogy minnél hamarabb megtudjuk nekem venni az iskolai dolgokat. Néha teljesen felesleges anya törődése, de akkor kivételesen nem bántam, hogy hamarabb letudhatjuk a bevásárlást.
  A többiek befejezték a játékot és mindenki beözönlött a nappaliba. Elég tágas helyiség volt, simán elfértünk benne, de bármennyire is az unokatestvéreim Potter-ék, kezdem unni, hogy bármikor lejövök a szobámból, ők mindig ott henyélnek. Apa, anya és Harry bácsi legjobb barátok voltak a Roxfortban, ráadásul, most hogy apa húga, Ginny néni és Harry bácsi összeházasodtak, most már rokoni viszonyban is vannak egymással.
  Odaléptem anyához és a kezébe nyomtam a levelet. Ő erre felkiáltott:
- Jaj, de jó! Emberek, megérkezett Rosie levele!- mintha nem tudta volna, hogy boszorkány vagyok. Senkit nem érdekeltem, így odaléptem Lillyhez, a legkisebb Potter-hez, aki akkor a legjobb barátnőm volt, szóval megbeszéltük, hogy mi lesz vele nélkülem. Persze karácsonykor haza fogok jönni, meg hálaadáskor is, amit a varázslók nem ünnepelnek, csak nem akartunk teljesen kilógni a muglik közül, de Lillyvel, eddig mindent együtt csináltunk, talán még hiányozni is fog.
    Ez volt az én legjobb napom története. Most pedig itt állok a pályaudvaron, persze senki nincs még itt, de anya nem akart elkésni. Néha annyira fárasztó.
     Sokszor mentem már át a falon, úgyhogy ez nem volt kihívás, de mégis teljesen más volt, most nem Hugo-t kisérgetem, hanem én megyek a Roxfortba. Vajon engem is a Griffendélbe osztanak, vagy valahová máshova?
- Mami, mi van akkor, ha nem a Griffendélbe kerülök?
- Hát, az teljességgel lehetetlen. Hugo is, apád is, én is és mindenki a családból oda került, nyugodj le.
- Dög unalmas családunk van.
- Mégis miért? A Griffendél a legmenőbb ház, Potter-éket is oda rakták.- most már Hugo is beleszólt a beszélgetésbe.
- Jaj már megint náluk kötünk ki....!- lassan szállingóztak az emberek a kilenc és háromnegyedik vágányhoz. Anya és Hugo sok mindenkinek köszönt, én persze senkit nem ismerte,, de egyáltalán nem zavar.
- Mi bajod van velük?
- Mindig, velük foglalkoztok csak. Potter... Potter ilyen jó... Potter olyan jó... Pott...
- Sziasztok!- szakított félbe Alby, aki valószínűleg végighallgatta amit mondtam róluk.- Mi a baja Rosie-nak?
- Csak annyi, hogy utál titeket.- kotyogta kis Hugo. Aztán kitört a veszekedés a szülők és a gyerekek közt is. Szerencsére, mielőtt még nagyon elfajult volna a vita, megérkezett a Roxfort Expressz!